Mese, mese mátka pillangós madárka…
KenderKóc egy falu, a világ végétől alig néhány lépésnyire. Ott, a hegy tetején, egy piciny házikóban látta meg a napvilágot egy leányka. Születésekor, ragyogott a nap és örömükben hangosan csiviteltek a madarak, zengett az erdő, a mező. Mindenki boldog volt, hogy új kis lény érkezett a földre.
KenderKócot különös lakók népesítették be. Apró emberek, óriási meztelen talpakon sürögtek-forogtak napkeltétől napnyugtáig. Óriási lábuk azért volt pőre, mert így érzékelték a földalatti világot, amit még véletlenül sem akartak durva léptekkel megzavarni. Tudták, hogy a láthatatlan világ mennyi titkot és csodát rejt. Tudásukat, őseik történeteiből, tanításaikból és csodás gyermekkoruk tapasztalatából merítették. Az asszonyok hosszú szoknyát, kötényt és fejkendőt, a férfiak kalapot és zsebes mellényt hordtak. Ha éppen nem volt mit tenni-venni házaik körül, akkor se tétlenkedtek. Mindig volt náluk horgoló- vagy kötőtű, hajcsat, fonal, bicska, csiszolópapír, amivel dolgozhattak. A gyerekek fején mindig volt kendő vagy kalap, ruhácskájuk, nadrágszáruk pedig lobogott a szélben, hisz legszívesebben a réten, dombokon nyargalásztak hangosan nevetve. A falucskában magyarázó szó, felesleges beszéd sosem hangzott el, mert egyetlen törvény volt: NE FECSEGJ! A felesleges beszéd sok zűrzavart okoz.
A kisleányt szeretettel várták, virágillatú ágyneművel bélelt bölcsőben ringatták, dúdoltak neki és esténként meleg tejet ivott elalvás előtt. A lépésekkel együtt tanult meg virágnyelven beszélni, de soha senkivel nem beszélgetett, mert a levegővel szívta magába a törvényt…Ne fecsegj!
Élt a faluban egy vénséges vén anyóka. Egészen mélyen az erdő sűrűjében volt a háza. Mellette egy kristálytiszta vizű Forrás. Mindenki félt tőle, mert mély-ráncokkal barázdált arca volt, nem viselt kötényt, a lábát puha gyolcsba tekerte, és ha valaki a közelébe merészkedett azt szóra bírta. Ezért, minden falulakó kerülte, és gyermekeiket is óva intették tőle.
A kisleány esténként, egészen kicsi korától fogva a csillagokat nézte az ablakában üldögélve. Öt éves lehetett, amikor egy Szentjánosbogár, amint az ablakára szállt olyan fényes volt, mint az égen a csillagok. A kezére szállt, aztán az ablakpárkányra, aztán egy fűszálra, aztán egy virágra……
A kislány pedig, követni kezdte…
(folyt. köv.)
Kommentek