Fülfájós kisgyerek volt. A közèpfül-gyulladás kirobbanását mindig az éjszakai, hangtalan hányás, és az emelkedő láz jelezte.
Olyankor nem mosolygott, szemei fénytelenül meredtek előre. Fájdalma beburkolta őt. Nem kellett meghallani semmit, amit nem értett.
Fejére sapkát húztak, meleg sóval tömött zoknival enyhítették fájdalmát. Szerette a doktort, akit ilyenkor felkerestek, mert határozottságával, erős kezeivel, kedves szavával és nyugalmával, biztonságérzetet nyújtott számára. Mindig készített számára egy vidám rajzot, hálája jeléül, annak ellenére, hogy a sok szúrás, amit viselnie kellett, fájdalmas volt.
A fülgyulladás így lett egy menekülő útvonal, hogy egy másik nehézséget feldolgozzon.
5 éves lehetett. Farsangon voltak. Minden szülő jelen volt, kivéve Őt, aki a földszinti bisztróban múlatta az időt. A farsang végén, mindenki elindult haza. Ő alig tett néhány lépést, elesett. A kisgyerek és anyja távolról, egy másik úton követte tekintetével. Aggódott, félt a gyermek.
Hazaérve, várták az érkezőt, aki a bejárati ajtóból vérző arccal a földre rogyott. Feküdt, mozdulatlan volt.
Akkor, egyetlen egyszer, összekulcsolt kézzel, mint aki az Égiekhez fohászkodik, így szólt: Kérlek Apa, ne igyál!
Apa biztosan nem hallotta, hiszen aludt. A mértéktelen ivást sosem hagyta abba, ez lett a veszte is.
A fülgyulladás azóta is robban, ha feldolgozhatatlan nehézséggel kerül szembe, pedig már nem gyerek.
A betegség akkor segít, ha nincs egyèb eszközünk, a problèmàk kezelésére.
Figyeljünk a jelekre!
Óvjuk gyermekeinket józan életvitelünkkel!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: