A csendes együttlétnek kopogtatás zaja vetett véget. A kislányt játszani hívták apró fiúk és leánykák.
-Menj csak! – mondta az anya, majd a távozóhoz szólt: –Mire delet harangoznak érj haza, ebédre! Úgy lesz! Jövök majd!- de, már szaladt is.
Az anya becsukta az ajtót, összehajtogatta a kezében lévő törlőkendőt, megigazította az asztalterítőt. A vázában lévő virágoknak friss vizet adott, majd egy szekrényhez lépett, széket tolt elé, fellépett és levette azt a dobozt, amit a kislány születése óta nem mozdított. Nehéz volt és poros. Letette a földre, egy szőnyegre ült törökülésben. Érezte a zakatolást a szívében. A doboz kinyílt és Végtelen utazás időben és térben az, ami kezdetét vette. Előkerült:
Egy virágcsokor, ami őrizte az illatát..
Egy dosszié, gyönyörű kréta rajzokkal…
Egy napló, ami őrizte a legbecsesebb titkait…
Egy üveg, tiszta forrásvízzel…
Egy kenőcsös szelence…
Egy darab pihe-puha pamut…
és egy fényét vesztett kő.
Az asszony kezébe vette a követ és fényesíteni kezdte a kötényével. Miközben csiszolta csak nézte a doboz tartalmát és eszébe jutott, hogy gyermekként miként rótta barátaival az erdőt, a mezőt, hogy mennyi múló pillanat ott él a szívében, a lelkében. Majd a követ, egy díszes dobozkába tette.
Aztán fogott egy papírt, krétákat és rajzolni kezdett. Táncoltak a színek a papíron, kunkorodtak a vonalak, ott volt teljes lénye az alkotásban. Szabad volt a teremtés perceiben. Hagyta, hogy az érzései, mint hullámok partot érjenek benne. Eltűnt a kakukkos óra tikk-takkolása is. Csengőszóként szólalt meg lelkiismerete hangja, ebéddel kell várja a hazaérkezőt. A dobozt lecsukta, fellépett a székre, feltette, majd sietve a konyhába ment. A kép egy polcra került.
Eközben KenderKóc gyermekei, köztük a kislány, koszorút fontak a virágos mezőn, majd bújócskáztak a nagy fűben, csúszdáztak a szénaboglyán. A kislány a nagy fűben elfeküdt, és nézte a vonuló felhőket. Majd botokból, levelekből, kavicsokból házikót épített. A többiek körbeállták : Mit csinálsz? – kérdezték. – Pagodát építettem. Kinek építetted? – kérdezték ismét. Hááát..a Labodaiaknak! – tört ki hangos kacagásban – Kapj el! és már futott is.
Szerda volt, így fazékba került a jól átmosott köles, felöntötte tejjel, és hagyta, hogy a tűz felmelegítse. A kása egyre sűrűbb lett, míg végül le lehetett venni a tűzről, fedőt tenni rá. Az ebéd elkészült. Az asztal terítésre várt. Előkerültek az aszalt gyümölcsök, a fahéj és a méz., a tányér, a kanál, a pohár a szalvéta.
Bimm-bamm, bimm-bamm szólt KenderKóc harangja, és már lépett is be az ajtón a kisleány, virágkoszorúval a fején.
(foly. köv.)
Kommentek