Csodaszép a koszorúd! – mondta Anyácska.
– Köszönöm szépen, csillag megy az égen. Köszönöm szépen, csillag megy az égen – skandálta a kislány, miközben megmosta a kezét és az asztalhoz ült. Anyácska mézet csurgatott a kölesre. A csorgó, aranyló méz látványa mindig elbűvölte. Az aszalt gyümölcsöket maga szórta, különböző alakzatokat formálva a tányérkájába. – Jó étvágyat kívánok! – mondták, szinte egyszerre, majd csendben falatozni kezdtek.
Az ebéd végeztével közösen elpakoltak az asztalról, elmosogatták, eltörölgették az edényeket, majd a helyükre tették. A kislány észrevette a polcon heverő rajzot és így szólt:
– Anyácska! Nézd, mit találtam! Az anya arca felragyogott, kezébe vette a rajzot.
– Mi ez?-Hogy került ide? – kérdezte kíváncsiskodón a gyermek. Míg játszottál, rajzoltam egy nyíló rózsát, aminek illata édes, szárát pedig sok tüske védi.
– Szépséges színei vannak. Miért védi tüske?
– Te mit gondolsz? Vajon miért?
– Talán, így vigyáz önmagára, így nem törik le és addig pompázhat, míg az idő engedi.
-Látod…Tudod, Te.
– Miért rajzoltál Anyácska?
– Szerinted, miért? Te mit gondolsz?
– A szívedre hallgattál – mondta a kisleány.
– Igen. Belülről jött egy a hang és ismerős sorokat súgott, amit az én Anyácskám mondott, olykor dúdolt nekem. – Gyere ülj ide az ölembe! A lányka odaült, az anya pedig ringatni kezdte, és csendesen énekelni kezdte:
“Hinta baba ringó, repülj rózsa bimbó, hopp a torony tetejében van egy csoda hintó.
Ülj fel a hintóra, menj a kerek tóra, gyere vissza fehér hattyú csimpilimpi szóra!” (Népköltés)
– Akkor még apró voltál, ugye? – Igen aprócska, nevesincs leányka voltam, egészen addig..
–Meddig?- kérdezte sietősen a kisleány.
– Tudsz titkot tartani? – Igen!
– Egészen addig, míg egy éjjelen, amint az ablakomban ültem és a csillagokat néztem, egy Szentjánosbogár repült a kezemre, a kezemről a párkányra, onnan fűre, fára, virágra. Követni kezdtem. Az erdő felé repült, ami egyre sötétebb lett, de a bogárka fényével utat mutatott. Egyszeriben nem láttam sehol. Ahogy forogtam körbe- körbe őt kutatva, keresve megbotlottam egy kidőlt fába és nagyon megfájdult a lábam. Egy kedves hang megszólított, én pedig követni kezdtem egy Anyót, akinek Jája volt a neve. Kérdezte, hogy engem, hogy szólíthat, de nem beszéltem, csak a vállamat húzogattam. Rám nézett és azt mondta: Legyen a neved mától, Rózsa! Nem tudom, hogyan kerültem haza, de reggel, mikor felébredtem a szobámban táncoltam körbe- körbe, és hangosan mondtam Rózsa – Rózsa – Rózsa!
-Anyácska! (Hisz ez történt velem is! – gondolta a kislány, de annyi kérdése lett volna, és titkot is kell tartani, mennyi minden, amit meg kell majd érteni) így csak annyit mondott: – Mesélj még, kérlek! – mondta a kisleány. – Úgy legyen! – mondta Anyácska, de most: – Munkára!
– Segítesz? – kérdezte Anyácska. – Szívesen! – felelte a kisleány. Így előkerültek a kosarakból a színes motringok, amik mind-mind arra vártak, hogy felgombolyítsák őket.
(folyt. köv.)