Nézem Pablo Picasso “Gyermek galambbal” című festményét, nem véletlenül. A napokban több olyan gyermekekről szóló publikációt olvastam, ami szíven ütött és fel kell dolgozzam a magam módján.
Igyekszem a napos oldalát észrevenni a világnak, de ettől még pontosan látom, hogy mennyi nehézség van körülöttünk.
Mindig elém kerül ez a kép, amikor látnom kell. Segítő üzenetet hordoz a számomra, hogy felismerések szülessenek belőle.
A mai gondolataimat osztanám meg Veletek😊
Mit üzenne a festmény számomra, akkor..
Ha én volnék a gyermek, ha Te volnál a gyermek, ha a gyermekeim egyike, vagy akár mindegyike külön-külön, akit a képen látok.
Közelednék hozzá? Távolodnék tőle? Figyelném Őt, aki lényével megszólított, vagy becsuknám a szemem és elfordítanám a fejem?
Álló labda, csomózott kendő, görcsösen kapaszkodó karok. Ezt látom az ajtóból a szobába tekintve és közben azt érzem, nem jó ez így.
Cselekvésre szólít, hogy tegyem a dolgomat azért, hogy
- A gyermek nevethessen,
- A galamb repülhessen,
- A kendő lebeghessen.
Az ajtó két szárnyát kitárom így fény és levegő áramlik a szobába. A gyermeket üdvözlöm, majd lassan leguggolok, a labdát óvatosan kezembe veszem, szép tarka színeit dícsérem, majd gurítani kezdem. A gyermek tekintetével követ…
Ott a szemében a szándék, mozdulni szeretne..
Mutatni volna jó, milyen az felszabadultan örülni, nevetni, szabadon mégis óvatosan repülni, önfeledten játszani, alkotni, és ha valami fáj akkor sírni, hogy szándékában álljon mozdulni.
Akkor emlékezni kezd majd arra, hogy azért érkezett a földre, hogy megtapasztalja az élet szépségét, jóságát, igazságát.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: