Most, alszik apróbabóm.
A szobánk ablakpárkányán pötyögök a csendben. Ma, tudok pötyögni, mert aludtam. Igen!!!! Leterítettem a földre egy takarót a kiságy mellé, és aludtam, itt ott egy-egy órát, de a tudat, hogy erőt tudtam meríteni, felszabadító.
Két nap óta csak fizikai test vagyok. Benyomtam a pause-t az időgépemen. Napok óta ugyanaz a ruha, és cipő van rajtam és felváltva üldögélek 2 széken és a földön. 16 órán keresztül se folyadék, se ennivaló, saját szükségletek nullára redukàlva (nem kalkuláltuk be, hogy átvirrasztom az éjszakát, hogy hosszabb bent tartózkodásta készüljünk fel, hisz soha nem voltunk hasonló helyzetben).
Tegnap előtt este érkeztünk, mert bár ő a negyedik gyermekünk, eddig nem tapasztaltam hasonló uralhatatlanul magas lázat egyik gyermekünknél sem.
Már két napfelkeltét láttam a kórház ablakából. A tegnapinak is örültem, mert úgy volt, hazamegyünk, de a mai reggelben valami bíztatóbbat érzek.
Azon tűnődtem, hogy az időkapcsolón lévő pillanatmegállító vajon, mire jó?
Segít. A jelenidőt megélni itt és most a testben, fizikai síkon. Annyira fájtam az elmúlt 36 órában, és egyre inkább önmagam tehetetlenségével kezdtem el foglalkozni, babókám közben egyre jobban lett. Infuziót kapott, sokat ivott és szopizott. Én pedig amortizálódtam mellette.
Lényeg:
Köszönöm, hogy olvastál😊