KenderKóc egy falu, a világ végétől alig néhány lépésnyire. Ott, a hegy tetején, egy piciny házikóban látta meg a napvilágot egy leányka. Születésekor, ragyogott a nap és örömükben hangosan csiviteltek a madarak, zengett az erdő, a mező. Mindenki boldog volt, hogy új kis lény érkezett a földre.
KenderKócot különös lakók népesítették be. Apró emberek, óriási meztelen talpakon sürögtek-forogtak napkeltétől napnyugtáig. Óriási lábuk azért volt pőre, mert így érzékelték a földalatti világot, amit még véletlenül sem akartak durva léptekkel megzavarni. Tudták, hogy a láthatatlan világ mennyi titkot és csodát rejt. Tudásukat, őseik történeteiből, tanításaikból és csodás gyermekkoruk tapasztalatából merítették. Az asszonyok hosszú szoknyát, kötényt és fejkendőt, a férfiak kalapot és zsebes mellényt hordtak. Ha éppen nem volt mit tenni-venni házaik körül, akkor se tétlenkedtek. Mindig volt náluk horgoló- vagy kötőtű, hajcsat, fonal, bicska, csiszolópapír, amivel dolgozhattak. A gyerekek fején mindig volt kendő vagy kalap, ruhácskájuk, nadrágszáruk pedig lobogott a szélben, hisz legszívesebben a réten, dombokon nyargalásztak hangosan nevetve. A falucskában magyarázó szó, felesleges beszéd sosem hangzott el, mert egyetlen törvény volt: NE FECSEGJ! A felesleges beszéd sok zűrzavart okoz.
A kisleányt szeretettel várták, virágillatú ágyneművel bélelt bölcsőben ringatták, dúdoltak neki és esténként meleg tejet ivott elalvás előtt. A lépésekkel együtt tanult meg virágnyelven beszélni, de soha senkivel nem beszélgetett, mert a levegővel szívta magába a törvényt. Ne fecsegj!
Élt a faluban egy vénséges vén anyóka. Egészen mélyen az erdő sűrűjében volt a háza. Mellette egy kristálytiszta vizű Forrás. Mindenki félt tőle, mert mély-ráncokkal barázdált arca volt, nem viselt kötényt, a lábát puha gyolcsba tekerte, és ha valaki a közelébe merészkedett azt szóra bírta. Ezért, minden falulakó kerülte, és gyermekeiket is óva intették tőle.
A kisleány esténként, egészen kicsi korától fogva a csillagokat nézte az ablakában üldögélve. Öt éves lehetett, amikor egy Szentjánosbogár, amint az ablakára szállt olyan fényes volt, mint az égen a csillagok. A kezére szállt, aztán az ablakpárkányra, aztán egy fűszálra, aztán egy virágra……
A kislány pedig, követni kezdte. Fénye nyugalmat, biztonságot nyújtott számára. Az erdő egyre sötétebb lett, a bogárka fénye pedig egyre ragyogóbb.
Egyszer csak a lányka megbotlott egy kidőlt fa ágában, és lehuppant a földre. Mint, aki most ébredt álmából, körülnézett.
Feje felett égig értek a fák, elbújt mögöttük az ezüstszínű Hold. A szél halkan suhogtatta a fák leveleit, és messziről egy bagoly huhogása volt hallható. A bogárka eltűnt. Sötét lett, nagyon sötét.
Szólj, ha segítsek!- mondta egy bársonyos hang, majd hozzátette: – Tudom, hova repült a Szentjánosbogár. Ha velem tartasz, találkozhatsz vele. Ne félj tőlem! Én vagyok, Jája.
A kislány, elindult a hang irányába és követni kezdte. Hangtalan léptekkel egy házikóhoz értek, amit illatos Estikék vettek körül. A házból friss kenyér illata szállt és fény szűrődött ki. Először Jája, majd a kislány lépett be. Körülnézett. Nagyon nagy rend és tisztaság volt. Volt egy csodaszép kredenc, egy asztal, egy hintaszék, egy tároló kosár. Finom fűszeres illatot árasztottak a csokorba gyűjtött és gerendáról lógatott gyógynövények: a kakukkfű, zsálya, citromfű, kamilla. A terített asztalon mezei virágokból álló csokor volt vázában, mellette kosárban gyümölcsök, tányéron kenyér, kancsóban tej, a sarokban kemence, az ablak alatt vetett ágyikó éppen úgy, mint otthon. A házikóban a fényt Szentjánosbogárkák koszorúja adta.
Ki vagy Te? Hogy hívnak?- kérdezte Jája.
A kislány a fejét fordította jobbra, fordította balra, vállát nyakáig behúzta, de nem válaszolt.
Értem. No, akkor legyen a neved mostantól VIOLA– mondta az Anyó. A kislány arcán megjelent egy apró mosoly, szemében pedig a ragyogás csillaga.
Jája kenőcsöt és puha pamutot vett elő a kredencből. Mutasd a lábad Viola!
A kislány óvatosan az Anyó felé tartotta apró lábait, aki kezébe vette, gyógyító kenőccsel bekente, majd bekötözte azt. – Most egyél, igyál, aztán pihenj egy kicsit! Mire felébredsz, nyoma sem lesz a fájdalmadnak.
A kislány úgy tett, ahogy azt az Anyó mondta, a végén álomra hajtotta a fejét.
Reggel, amikor a nap felkelt otthon ébredt, a szülői házban. A lábán levő kicsiny folt láttán mosoly jelent meg az arcán és megszólalt:
Vi-o-la! Csodás érzés járta át, ragyogott a szeme és egyre csak mondta, mondta: Viola Viola Viola! Kipattant az ágyból és táncolt körbe-körbe-körbe, miközben ismételgette: Viola Viola Viola..
Az önfeledt táncból a reggelire hívó csengő szava zökkentette ki. Várta már a terített asztal: a frissen sült kalács, a pohár tej.
KenderKóc faluban, ki-ki a maga házában, együtt reggelizett. Ott ült az asztalnál Anya, Apa és a gyerekek. A kislánynak nem volt még testvére, így hárman ülték körbe az asztalt ezen a reggelen is. Miután mindenki jól lakott, az Apa felvette zubbonyát, tarisznyáját és a világ vándoraként útra kelt. Hova ment ilyenkor, mit csinált napközben senki nem tudta.
Ha teli tarisznyával tért haza esténként nagy békességet hozott, ha üres volt a tarisznya békétlenség lett a szállóvendégük. A békességet szerette a kislány, olyankor az illatok is finomabbak voltak. A békétlenség a kislányt zavarta ezért, hogy ne érzékelje azt, inkább behúzódott a szobájába, mert ott, mindig nyugalomra talált.
Ezen a reggelen az Apa ismét útnak indult, és miután mindenkit homlokon csókolt, búcsút intett.
Anyácska tette a dolgát. A kislány serényebben segített az elpakolásban, a mosogatásban, a takarításban, mint eddig bármikor. Az Anyának feltűnt az igyekezet, de várt: Majd mesél a lány, ha elérkezik az idő- gondolta és kedvesen megsimogatta a fejét.
A kislány szíve olyan gyorsan dobogott, majd kiugrott a helyéről, úgy vágyott rá, hogy mesélhessen. De, már elég nagy volt ahhoz, hogy megértse, ne fecsegjen.
Behunyta hát egy pillanatra a szemét, összegyűjtötte minden bátorságát, és remegő hangon megszólalt: Anyácskám!
Az Anya leült a konyhában egy székre, törlőkendőjét térdére tette, és így szólt:
– Mesélj csak, hallgatlak!
– Anyácskám! Nem tudom mi történhetett, de olyan álmom volt, mintha valóság lett volna.
Az Anya csodálkozón, bizalommal nézett a kislányra, várva a folytatást.
KenderKóc törvényét, a szülők példamutatásából tanulták meg a gyerekek. Ha egy gyermek kérdezett, a szülők így válaszolták: Te mit gondolsz, mi az igazság? Ha mesélni vágyott egy gyermek, bátorító, csendes figyelemmel hallgatták őt. Így tanulhatta meg minden KenderKóc gyermek, hogy csak elfogadón, figyelemmel forduljon a másik felé, miként a szüleik. Szóljon, ha igazat mondana, ha lényeges a mondandója, és ha jobbító szándék vezérli.
A kislány elmesélte, hogy megbotlott egy fába, hogy megfájdult a lába, hogy segített rajta egy Anyó, akit Jájának hívnak, és hogy azt mondta, legyen a neved: Viola.
– Viola? Hmmm. Csodaszép név – mondta Anyácska és kedvesen mosolygott, tekintete az ablakon túlra az erdő felé meredt. Kislányát ölébe vette, fájó lábát megsimogatta, az idő egy pillanatra megállt.
Ragyogott a Nap.
A csendes együttlétnek kopogtatás zaja vetett véget. A kislányt játszani hívták apró fiúk és leánykák. – Menj csak! – mondta az anya, majd a távozóhoz szólt: – Mire delet harangoznak érj haza, ebédre! Úgy lesz! Jövök majd!- de, már szaladt is.
Az anya becsukta az ajtót, összehajtogatta a kezében lévő törlőkendőt, megigazította az asztalterítőt. A vázában lévő virágoknak friss vizet adott, majd egy szekrényhez lépett, széket tolt elé, fellépett és levette azt a dobozt, amit a kislány születése óta nem mozdított. Nehéz volt és poros. Letette a földre, egy szőnyegre ült törökülésben. Érezte a zakatolást a szívében. A doboz kinyílt és Végtelen utazás időben és térben az, ami kezdetét vette.
Előkerült:
Egy virágcsokor, ami őrizte az illatát..
Egy dosszié, gyönyörű krétarajzokkal…
Egy napló, ami őrizte a legbecsesebb titkait…
Egy üveg, tiszta forrásvízzel…
Egy kenőcsös szelence…
Egy darab pihe-puha pamut…
és egy fényét vesztett kő.
Az asszony kezébe vette a követ és fényesíteni kezdte a kötényével. Miközben csiszolta csak nézte a bőrönd tartalmát és eszébe jutott, hogy gyermekként miként rótta barátaival az erdőt, a mezőt, hogy mennyi múló pillanat ott él a szívében, a lelkében. Majd a követ, egy díszes dobozkába tette.
Aztán fogott egy papírt, krétákat és rajzolni kezdett. Táncoltak a színek a papíron, kunkorodtak a vonalak, ott volt teljes lénye az alkotásban. Szabad volt a teremtés perceiben. Hagyta, hogy az érzései, mint hullámok partot érjenek benne. Eltűnt a kakukkos óra tikk – takkolása is. Csengőszóként szólalt meg lelkiismerete hangja, ebéddel kell, várja a hazaérkezőt. A dobozt becsukta, fellépett a székre, feltette, majd sietve a konyhába ment. A kép egy polcra került.
Eközben KenderKóc gyermekei, köztük a kislány, koszorút fontak a virágos mezőn, majd bújócskáztak a nagy fűben, csúszdáztak a szénaboglyán. A kislány a nagy fűben elfeküdt, és nézte a vonuló felhőket. Majd botokból, levelekből, kavicsokból házikót épített. A többiek körbeállták: Mit csinálsz? – kérdezték. – Pagodát építettem. Kinek építetted? – kérdezték ismét. Hááát..a Labodaiaknak! – tört ki hangos kacagásban – Kapj el! és már futott is.
Szerda volt, így fazékba került a jól átmosott köles, felöntötte tejjel, és hagyta, hogy a tűz felmelegítse. A kása egyre sűrűbb lett, míg végül le lehetett venni a tűzről, fedőt tenni rá. Az ebéd elkészült. Az asztal, terítésre várt. Előkerültek az aszalt gyümölcsök, a fahéj és a méz, a tányér, a kanál, a pohár.
Bimm-bamm, bimm – bamm szólt KenderKóc harangja, és már lépett is be az ajtón a kisleány, virágkoszorúval a fején.
Csodaszép a koszorúd! – mondta Anyácska.
– Köszönöm szépen, csillag megy az égen. Köszönöm szépen, csillag megy az égen – skandálta a kislány, miközben megmosta a kezét és az asztalhoz ült. Anyácska mézet csurgatott a kölesre. A csorgó, aranyló méz látványa mindig elbűvölte a kisláányt. Az aszalt gyümölcsöket maga szórta, különböző alakzatokat formálva a tányérkájába. – Jó étvágyat kívánok! – mondták, szinte egyszerre, majd csendben falatozni kezdtek.
Az ebéd végeztével közösen elpakoltak az asztalról, elmosogatták, eltörölgették az edényeket, majd a helyükre tették. A kislány észrevette a polcon heverő rajzot és így szólt:
– Anyácska! Nézd, mit találtam! Az anya arca felragyogott, kezébe vette a rajzot.
– Mi ez?- Hogy került ide? – kérdezte kíváncsiskodón a gyermek. Míg játszottál, rajzoltam egy nyíló rózsát, aminek illata édes, szárát pedig sok tüske védi.
– Szépséges színei vannak. Miért védi tüske?
– Te mit gondolsz? Vajon miért?
– Talán, így vigyáz önmagára, így nem törik le és addig pompázhat, míg az idő engedi.
– Látod. Tudod, Te.
– Miért rajzoltál Anyácska?
– Szerinted, miért? Te mit gondolsz?
– A szívedre hallgattál – mondta a kisleány.
– Igen. Egy különös hang ismerős sorokat súgott, amit az én Anyácskám mondott, olykor dúdolt nekem. – Gyere, ülj ide az ölembe! A lányka odaült, az anya pedig csendesen énekelni kezdett:
“Hinta baba, ringó, repülj rózsa bimbó, hopp a torony tetejében van egy csoda hintó.
Ülj fel a hintóra, menj a kerek tóra, gyere vissza fehér hattyú csimpilimpi szóra!” (Népköltés)
– Akkor még apró voltál, ugye? – Igen aprócska, nevesincs leányka voltam, egészen addig..
–Meddig?- kérdezte sietősen a kisleány.
– Egészen addig, míg egy éjjelen, amint az ablakomban ültem és a csillagokat néztem, egy Szentjánosbogár repült a kezemre, a kezemről a párkányra, onnan fűre, fára, virágra. Követni kezdtem. Az erdő felé repült, ami egyre sötétebb lett, de a bogárka fényével utat mutatott. Egyszeriben nem láttam sehol. Ahogy forogtam körbe- körbe őt kutatva, keresve megbotlottam egy kidőlt fába és nagyon megfájdult a lábam. Egy kedves hang megszólított, én pedig követni kezdtem egy Anyót, akinek Jája volt a neve. Kérdezte, hogy engem, hogy szólíthat, de nem beszéltem, csak a vállamat húzogattam. Rám nézett és azt mondta: Legyen a neved mától, Rózsa! Nem tudom, hogyan kerültem haza, de reggel, mikor felébredtem a szobámban táncoltam körbe- körbe, és hangosan mondtam Rózsa – Rózsa – Rózsa!
-Anyácska! (Hisz ez történt velem is! – gondolta a kislány, de annyi kérdése lett volna, mennyi minden, amit meg kell majd érteni) így csak annyit mondott: – Mesélj még, kérlek! – Úgy legyen! – mondta Anyácska, de most: – Munkára!
– Segítesz? – kérdezte Anyácska. – Szívesen! – felelte a kisleány. Így előkerültek a kosarakból a színes motringok, amik mind-mind arra vártak, hogy felgombolyítsák őket. A kislány két kezét kinyújtotta, Anyácska pedig ujjai közé fogta a fonal végét. Az első néhány mozdulatot csendben végezték, aztán a lányka így szólt: – Ez, nagyon fárasztó, fáj a kezem. – No, akkor segítünk ezen – szólt az Anya és egy szék támlájára tette a motringot. Majd tekerte – tekerte-tekerte, a kislány pedig figyelte. Elkészült az első gombolyag.
– Tedd a kosárba, kérlek! Míg a lányka a kosárért ment:
– Mesélj Anyácskám, kérlek!
– Látod a fonal színeit?
– Igen, tarka-barka!
– Jájától tudom, hogy minden szín ott van az erdő, a mező virágaiban. Ha elcsendesedve figyeled, megsúgják történetüket. Ki-ki a magáét. Látod? Ez itt a lila, a virágok közt Ő, az Ibolya. Tavasszal, amikor a Napnak az ereje ébredőben van, Ő nyílik és illatával hív Téged, hogy rátalálj, mert szerényen ott bújik a levelek alatt. Ha lila fonalból szőtt takaróba burkolózol, álmaidban ibolyává változol.
-Anyácska! A Viola milyen?
– Sokszínű, kedvesem – mosolygott az Anya és így folytatta: – Esőben megfürdik, Napsugárban törölközik, az utolsó cseppek aprócska tükrében megláthatja arcát a világ vándora is. Madárdalra táncol, szélben hajladozik este pedig minden kisgyermeknek altatókat dúdol.
-Ó, Anyácska! Én, Viola vagyok? Ha figyelsz, a válasz megérkezik. Tudni fogod, csak figyel, és ne fecsegj! No, itt a vége. Köszönöm, hogy segítettél. Induljunk a kútra vízért!
Anyácska kezébe vett két vödröt és elindultak a kútra vízért. Az út, a réten át egy erdőbe vezetett, majd egy lejtő következett, ami egy völgybe vitt. Pőre lábuk léptei nem zavarták a rét, az erdő, és a völgy lakóit, inkább jókedvre derítette őket a beszélgetés és dúdolás halk zaja.
Ahhoz, hogy a dézsát megtöltsék vízzel, ezt az utat hétszer kellett oda-vissza megjárniuk. Míg elinduláskor, szaporábbak, az utolsó fordulókor már lassúbbak voltak a lépteik.
A kút, kerekes volt. Figyelem kellett ahhoz, hogy a merítő vödör, nyikorgó láncon, lassan jusson a mélybe. Ott álltak a kút szélénél, a lányka kezeit a kút szélére tette, és belenézett. Látta az arcát, látta Anyácska arcát, és zengő hangját akarta hallani, így belekiabált a kútba. – Hahóóóóóó! Hahóóóó! A kút mély volt, de visszhangozta a lányka hangját. – Kérlek, állj hátrébb! Leereszteném a vödröt! A lányka úgy tett, mint Anyácska mondta. A kúttól távol várta a friss vizet. Amikor a vödör felért Anyácska áttöltötte a másikba, a lányka kortyolt egyet, hogy szomját oltsa.
Az utolsó hazafelé vezető úton, többször megálltak pihenni. A Nap ereje gyengült, a szél langymelegen fújt, a virágok ontották mézédes illatukat.
A lányka fájdítani kezdte a lábát. Míg ücsörögtek Anyácska puha gyolccsal bekötötte a lányka apró lábait.
– Anyácska!Jája lábát miért fedi mindig puha lábtakaró?
– Te mit gondolsz, vajon miért? – kérdezte Anyácska?
–Hmmm…Az én lábamat, Te most, hogy fáj beburkoltad, így könnyebben lépkedek. Talán, ha az ember idősebb, vagy fájdalmai vannak nehezebb a teste. Lépései dobogók, így zavarja a földalatti világot.
– Így van. Látod, tudod Te.
Van valami, amit minden KenderKóc lakó felismer. Azt, hogy sosincs egyedül. Egy módon hálálhatja meg, hogy nem gyötri sosem a magány. Úgy, hogy figyel. Önmagára és a körülötte létező világra. Ha fáj a lába és beköti, nehézkes léptei könnyedebbé válnak és ez jó, mindenkinek.
Hazaérve míg melegedett az esti fürdéshez a víz, megterítették vacsorához az asztalt. Időközben Apa is teli tarisznyával tért haza, így békesség és öröm volt a házban. Vacsora és fürdés után, Anyácska szobájába kísérte a lánykát. Ágyba bújás után betakargatta, haját simította és egy puszit adott a homlokára. – Hosszú volt a nap. Álmodj szépeket! – Szép álmokat! Szeretlek. – Én is szeretlek-mondta Anyácska és becsukta maga mögött az ajtót.
A lányka mielőtt lehunyta volna szemeit, az ablakon át az eget figyelte. Várta, hogy egy apró csillag, egy Szentjánosbogár ismét a párkányára szálljon. Azon tűnődött, vajon megismétlődik-e a tegnap éjszakai kaland. Igaz, hogy megijedt, igaz, hogy fájt a lába, igaz, hogy Jája lénye különös érzésekkel töltötte el, mégis volt benne valami, amitől ez az egész, határtalan jó érzés volt.
Azóta már felnőtt a kisleány, Anyácska lett. Gyermekeinek Ő adja át a fonalgombolyítás titkait. A vágy azonban ott él benne, hogy visszatérjen Jájához, az erdő mélyére, s hogy Violaként látva lássa önmagát.
Imádtam Adri! 😘