Anyácska kezébe vett két vödröt és elindultak a kútra vízért. Az út, a réten át egy erdőbe vezetett, majd egy lejtő következett, ami egy völgybe vitt. Pőre lábuk léptei nem zavarták a rét, az erdő, és a völgy lakóit, inkább jókedvre derítette őket a beszélgetés és dúdolás halk zaja.
Ahhoz, hogy a dézsát megtöltsék vízzel, ezt az utat hétszer kellett oda-vissza megjárniuk. Míg elinduláskor, szaporábbak, az utolsó fordulókor már lassúbbak voltak a lépteik.
A kút, kerekes volt. Figyelem kellett ahhoz, hogy a merítő vödör nyikorgó láncon, lassan jusson a mélybe. Ott álltak a kút szélénél, a lányka kezeit a kút szélére tette, és belenézett. Látta az arcát, látta Anyácska arcát, és zengő hangját akarta hallani, így belekiabált a kútba. – Hahóóóóóó! Hahóóóó! A kút mély volt, de visszhangozta a lányka hangját. – Kérlek, állj hátrébb! Leereszteném a vödröt! A lányka úgy tett, mint Anyácska mondta. A kúttól távol várta a friss vizet. Amikor a vödör felért Anyácska áttöltötte a másikba, a lányka kortyolt egyet, hogy szomját oltsa.
Az utolsó hazafelé vezető úton, többször megálltak pihenni. A Nap ereje gyengült, a szél langymelegen fújt, a virágok ontották mézédes illatukat.
A lányka fájdítani kezdte a lábát. Míg ücsörögtek Anyácska puha gyolccsal bekötötte a lányka apró lábait.
–Anyácska! Jája lábát miért fedi mindig puha lábtakaró?
–Te mit gondolsz, vajon miért? – kérdezte Anyácska?
–Hmmm…Az én lábamat, Te most, hogy fáj beburkoltad, így könnyebben lépkedek. Talán, ha az ember idősebb, vagy fájdalmai vannak nehezebb a teste. Lépései dobogók, így zavarja a föld alatti világot.
–Így van. Látod, tudod Te. Van valami, amit minden KenderKóc lakó felismer. Azt, hogy sosincs egyedül. Egy módon hálálhatja meg, hogy nem gyötri sosem a magány…Úgy, hogy figyel. Önmagára és a körülötte létező világra. Ha fáj a lába és beköti, nehézkes léptei könnyedebbé válnak és ez jó, mindenkinek.
Hazaérve míg melegedett az esti fürdéshez a víz, megterítették vacsorához az asztalt. Időközben Apa is teli tarisznyával tért haza, így békesség és öröm volt a házban. Vacsora és fürdés után, Anyácska szobájába kísérte a lánykát. Ágyba bújás után betakargatta, haját simította és egy puszit adott a homlokára. – Hosszú volt a nap. Álmodj szépeket..
-Szép álmokat!Szeretlek…-Én is szeretlek-mondta Anyácska és becsukta maga mögött az ajtót.
A lányka mielőtt lehúnyta volna szemeit, az ablakon át az eget figyelte. Várta, hogy egy apró csillag, egy Szentjánosbogár ismét a párkányára szálljon. Azon tűnődött, vajon megismétlődik-e a tegnap éjszakai kaland. Igaz, hogy megijedt, igaz, hogy fájt a lába, igaz, hogy Jája lénye különös érzésekkel töltötte el, mégis volt benne valami, amitől ez az egész, határtalan jó érzéssel töltötte el.
Azóta már felnőtt, Anyácska lett, gyermekeinek Ő adja át a fonalgombolyítás titkait. A vágy azonban ott él benne, hogy visszatérjen Jájához, az erdő mélyére, s hogy Violaként látva lássa önmagát.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: