Amikor minden hasonló korú kislány és kisfiú útnak eredt, Ő is velük tartott sereghajtóként, egyedül bandukolva a többiek után. Volt egy bot, amit mindig magával vitt. Arra támaszkodott, ha elfáradt, azzal verte le az érett almákat a fáról, ha megéhezett. Nem beszélt, nem nevetett hangosan, nem zokogott torkaszakadtából, ha fájdalom érte, ezért a vihancoló gyereksereg nem tulajdonított lényének jelentőséget.
Viola már hosszú ideje figyelte, a szeme sarkából követte, mert vonzotta a fiú titokzatossága. Észrevette, hogy fejét nem fedi kalap. Lassította a lépteit, lehajolt és az út mentén lévő hatalmas lapulevelek egyikét leszakította. Nevetve a feje fölé tette, majd a fiúnak nyújtotta. A fiú felemelte a fejét. Egy pillanat alatt, tekintetük találkozásakor történt valami megmagyarázhatatlan.
Ott volt benne, a közös kíváncsiság derűje, a gondoskodás első szikrája, a kinyílás esélyének első reménysugara.
Viola, mint ki jól végezte dolgát továbbszaladt, nevetve pörgött-forgott szoknyájában a többiek között. A fiú, bár feje fölé nem emelte, de onnantól kezdve hervadásig vitte magával a lapulevelet, és olyan lassúvá váltak léptei, hogy magára maradt, csendesen.
Nem ismerte az egyedüllét nehézségeit, mert mindig elbűvölték a természet kincsei. Szívesen mászott fára, barátkozott a szarvasbogárral, vagy gyűjtött kavicsot az útmenti patakban.
Lassan lépdelt most, tekintete a távolba meredt, és egészen mély, nagy lélegzetet vett.(…)
Szeretettel várlak, legközelebb is😊KenderKóc (Antoni Adrienn)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: