Leánygyermekként minden körülöttem élő nővel azonosultam. Anyukámmal; Nagymamáimmal; Óvónénieimmel; egy Kedves ismerőssel, aki “Tündér” volt a szememben zöld selyemruhája, kedves lénye miatt.
Mozdulataikkal, hanghordozásukkal, szokásaikkal, öltözködésükkel, illatukkal összeforrtam, lélekrezdüléseikkel Egy voltam.
Hittem, hogy Anyának lenni csodajó és sok mindent meg lehet tenni. Ölelni, nevetni, beszélgetni, takarítani, főzni, mosni, mérgelődni, gondoskodni, aggódni, magassarkú cipőben járni, sminkelni, értekezletre járni, széken kereszbe tett lábbal ülni és gesztikulálva beszélni. Láthatatlan szállal kapcsolódhatok valakihez úgy, hogy nincs jó vagy rossz, csak Együtt-Lélekzés van.
Amikor először öleltem magamhoz a gyerekeimet, utaztam térben és időben, mert szerintem ölelni és ölelve lenni egy soha véget nem érő Kerek érzés.
“Volt egyszer egy kerek erdő, kerek erdő csodaszép.
Kerek erdő közepében, kerek tóban, kerek ég.
Kerek tóban kerek napot ringatott a kerek ég, Fényruhába öltöztette, kerek erdő közepét.”
Rónay György
Kép: Pixabay
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: